Voltunk  ---- vagyunk----leszünk

150-160 évvel ezelőtt vált már divattá – legalábbis a műveltebb, tehetősebb rétegeknek – meglátogatni Erdélyt, és kisebb-nagyobb pátosszal beszélni róla. Bár a tartomány szegénységével egyiküknek sem volt mit kezdenie, a szólamokon túl pedig egyik neves utazó sem tudott radikális, javító folyamatot elindítani. Családi és közösségi okokból is a legsűrűbben látogató a nagy mesélő Jókai Mór volt. Ő kezdetben, a romantika felnagyítóján keresztül „ minden szembejövő helyi arcban hősök sarjadékát látta”. A Kolozsváron sokszor szereplő felesége fellépései alkalmával az erdélyi színházi életben lát meg a magyar fővároséitól eltérő sajátosságokat: „ Különösen meglepő volt rám nézve az ellentét, hogy míg Pesten a drámai közönséget a karzaton szoktuk keresni, itt a páholyokban találjuk azt. A művészet van-e ott degradálva, vagy az intelligencia­­?...” –kérdi, töprengve a tapasztaltakon. Útjainak legmaradandóbb krónikása mindenképpen Ő marad, mert írásaiban Nagyvárad, Enyed, Torda és környéke, többszöri kolozsvári út, Székelyföld nagy része a Szent Anna-tóval, Marosvásárhellyel, Bálványos várával, a Kisküküllő mentével ( benne a parajdi látogatása is) nem egy szépirodalmi művet adott a magyar irodalomban. A valós tapasztalások mellett, romantikus képzeletének elég volt  sokszor egy röpke információ, egy monda, egy adoma, hogy szép történeteket kerekítsen belőlük, vagy a hamisítványnak bizonyuló Csíki krónikát is úgy tudta írásaiba vinni, hogy sokaknak még ma is legnyugtalanítóbb kérdésük maradt az író életművéből. De ott volt az Arad környéki meg Tisza-alföldi megvert seregek és céltalanul bandukoló tömegek lehangoló vonulásánál is. Mintegy évtizeddel később pedig azokat sem hagyja ki erdélyi útjaiból, akik még akkor is viselték a halott Vasvári Pál pecsétnyomó gyűrűjét Abrudbányán; Vidrán és Topánfalván elmélázik az apja által kitagadott Avram Iancu láttán, akit a saját sorstársai már meg sem akarnak látni, és leginkább a vidéken még életben maradt magyarokra szorul. Jókai romantikus figyelmeztetéssel végzi ez 1858-as, mócok közti utazását: „ A szívekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldelni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.” A tanulságot, sajnos, azután sem kamatoztatta a magyarság, miután 1867-től döntő politikai tényezővé vált még egyszer Erdélyben. Sőt, talán tudomásul se vette! És mint a hatalmon levők szokták, eltékozolta azt. A következményeket azóta is érezzük, tapasztaljuk.

            A másik neves erdélyi utazónk Petőfi Sándor volt. Itt jártát épp az a csonka évtized tartalmazza, amelyben a Jókai által emlegetett hősök cselekedtek, ki mellettünk, ki ellenünk. A költő két különböző légkörben, a rá jellemző tömörséggel, gyors egymásutánban, tapasztalja Erdély arcait. Az 1846-1847-es években a „ szerelmi osztályharc” hevében vívja meg csatáit, mialatt Szatmár, Nagykároly, Erdőd, Koltó és Nagybánya a mozgásának tere. 9 napot a szalontai  jóbarátnak is szentel. Olyan barátok közelében, mint Pap Endre, Teleki Sándor, Törökfalvi Pap Zsigmond festő, az Arany-házaspár. A költő győzelmes szerelmi harca után egyre inkább megnyugszik, és 1847 tavaszától a szemlélődés, a megismerés céljából járja a partiumi tájakat. Mindjobban hatalmába keríti Erdély szépsége. Közismert a 20-as életéveinek elején kialakult tájszemlélete, amely kezdetben dacolt a Kárpátok bérceivel, és a Duna-Tisza közében látja meg az utánozhatatlan természeti szépség-élményét. Mintegy másfél évi partiumi bolyongásai közepette átalakulóban van ez a szemlélete. A Szamos- és Lápos-völgy, Nagybánya környéke továbbgondolásra készteti korábbi vallomását. De hogy az új élményeket kibékítse a közelmúlttal, a huzamosabb nagybányai tartózkodása után, Törökfalvi Pap Zsigmond vendégeként így vall: „ Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem; az alföld rónáin, a Tisza és a Duna között. Vigyék ki holttestemet messze, messze a világ zajától, s a puszták közepén temessenek el, hol sírhalmom, bármily lenne is, a legmagasabb domb lesz a végtelen láthatáron, melyet senki meg nem látogat, csak a bujdosó parlag-kóró, a nyári délibáb és az ősz vándormadarai. De ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek között kell meghalnom: úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el, Nagybánya regényes völgyében.”

            És ha csak a gyorslábú Bem József 1848-1849-i mozgásait követjük, tanúi leszünk Petőfi újabb erdélyi felfedező útjainak, hisz a lehetetlent nem ismerő lengyel tábornok mozgástere Orsovától a Tihuca-hágóig, vagy Ojtoz-szorosától Onesti-ig, Marosvásárhelyig és Szebenig terjed. És ebben a történelmi vergődésben Petőfi hű végrehajtója Bem parancsainak. Csak az 1849. júl. 29-i parancsát nem fogadja meg, hogy a végzetes csata előtt ő maradjon a székelyek új fővárosában ( „ sacerdos de novum Forum Siculorum”, már a XIV. sz. közepétől). Innen írja feleségének azt a két ismert levelét, amelyekben bizonyítja, hogy még maradandóbb szépségeit fedezte fel ennek az országrésznek, és ha véget érnek a harcok, valahol itt szeretne végképp letelepedni családjával:

            „ Előbbi levelemben írtam, hogy Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsiszentgyörgy talán még szebb; a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék…” ( Marosvásárhely, júl. 29. 1849.). Íme, hogy az elveihez makacsul ragaszkodó Petőfit is változtatásra késztette Erdély szépsége.

            Nem a turista kíváncsisága mozgatta báró Orbán Balázst, tájaink – kétségkívül –legeredményesebb utazóját, aki vagyonát és évtizedeket áldozott életéből Székelyföld felfedeztetésére. Orbán Balázs történelmi szemlélete nem különbözik attól a XVIII-XIX.

századi            közösségi tudattól, amely épp ebben az időben rögzült a köztudatban. Marosszék helységeit járva, a Kis-Küküllő forrásvidékéhez közeledve, Sóvárad ( Sóvidék nyugati belépője; a Székely Oklevéltár szerint a kezdetekben csak VÁRAD ) és környéke kapcsán, az itt és Felső-Nyárád mentén megjelenő egykori kővárak jellemzőit tanulmányozva – az elhelyezkedésük meg a hozzájuk fűződő kiterjedt mondavilág alapján – von le, a székelységre nézve, fontos következtetéseket. Így írja: „Ezek a várak a most lakatlan rengetegekben arra mutatnak, hogy Székelyföld hajdan is igen népes volt, a rokontalanul ide szorult hun gyarmatocskának nagyszerű hadi combinatioval épült várlánczolata, annak hatalmáról, s nagy hadi erejéről beszél nekünk; e feledett, ez idő rongálta romok mind a múlt dicsőségének emlékkövei, mind hatalmas védbástyái voltak ezen bevehetetlen Circassiának, emléképületei az Attila öröksége felett 4,5 századig őrködött néptöredéknek.” Ez az elképzelése mondatja ki vele azt a végkövetkeztetést, amely szerint a magyarokkal rokon székelység a Kárpátok hegyeiben vészelte át az Attila halálától egészen Árpád bejöveteléig eltelt évszázadokat, majd a honfoglaló magyarokat köszöntve lett e nemzet alkotó elemévé. Merész következtetés. De a regékre, mondákra még ma is éhes turista megtalálja ezeket a sóváradi egykori római castrum köveiből épült, de eltűnt vár, a szintén sóváradi Csombód vára, a felsősófalvi határ keleti szélében levő Tartód vára, a faluhoz közelebb levő Kodáros, Parajd északi részében levő Rapsóné és a Juhod melletti Deszkás vára, a korondi határban levő, egykor kolostort is rejtő Firtos (1060 m), vagy a Kalonda oldalában található Fügevára tárgyalásakor. ( Maros- és Udvarhelyszék füzetei ). Közben megismerhetjük Sóvidék csodálatos környezetét: a nemrég ismét önállósodó Sóvárad községet ( sokáig Szovátához csatolt falu volt ), Szováta várost, a hozzá tartozó Szakadát meg Ilyésmező helységekkel, Parajd községet Alsó-, Felsősófalva, Békástanya és Bucsin-alja falvaival, továbbá Korond községközpontot, a hozzá tartozó Fenyőkúttal, Pálpatakával, Atyhával és Vadasmezővel. A vidéket a Felső-Nyárád mentét uraló Bekecs északi nyúlványai, a Parajd és Gyergyói-medence határán levő, 1287m magas Bucsin, a Szovátától északra, a Bucsin szomszédságában található, 1777 m magas Mezőhavas, a Korond  feletti Firtos meg Kalonda-tető és az Atyha melletti Fiastető s az ezekből lezúduló, gyorsvizű hegyi patakok teszik vonzóvá az ide látogatóknak. Mind a Kis-Küküllő mellékvizei: Korond-pataka (22 km ), Parajd-pataka, a Szilas, Sebes, Juhod- meg Szováta-patakával. Sóvárad és Etéd között van a Sóvidéki- vagy Siklódi-dombság, mert tágabb értelemben, meg a történelmi hagyományok szerint Etéd község falvai is Sóvidék tartozékai ( Küsmőd, Siklód, Kőrispatak, Énlaka). Az egész hegyes-dombos vidéket különösen vonzóvá teszik a mindenütt jelentkező lombhullató- és tűlevelű erdők, a tiszta levegő, a romániai viszonylatban rendezettnek mondható környezet, a népzene, néptánc, népviselet, a szokások őrzése. Etéd község falvaiban azért is látni gyakrabban japán meg nyugati turistákat, mert a szerényebb anyagi lehetőségek miatt érintetlen maradt a hagyományos székely építészet és népi, falusi életmód. De Sóvidéken átlagon felüliek a helyi kulturális rendezvények, nem egy, nagy tömegeket megmozgató, nemzetközi hírűvé vált közülük (fúvószene-fesztivál, falu-/városnapok, töltöttkáposzta-fesztivál, bányásznapok, kerámiavásár stb. ). Parajdon az Áprily Lajos Emlékház már 20 éve fogadja a látogatókat, Korondon tájház található, Szovátán és a két nagy községközpontban gyakori az író-olvasó találkozó, Felsősófalván régóta évente megrendezik a táncház-találkozókat, Alsósófalván Sükösd Ferenc festőnek van emlékháza. A szabadba vágyók különleges vonzóhelyei a szovátai Medve-tó, a Bucsin-tető ( télen több sífelvonóval, menedékházzal ), a parajdi strand, a korondi állandó kirakóvásár, több külföldi legvonzóbb helyként jelöli meg Kalonda-tetőt (847 m ), vagy a mesterséges fürdőhelyeknél szívesebben választja a nyáron is kellemesen hűvös Parajd-patakának a völgyét, vagy egy szovátai körsétát. A tömegturizmus megalapozását a XIX. századtól fellendülő, különböző korszakokat átélő, de vonzalmát megőrző Szováta (utóbb megalapozott gyógyturizmussal kiegészülve), az 1970-es években induló parajdi sóbánya-látogatások, s az országosan is elterjedt itteni asztmakezelés teljesítették ki. 1970 után kezdenek létrejönni Parajdon és környékén azok a hétvégi háztelepek, amelyek száma napjainkban többszázra rúg; a vidék kezd nemzetközivé válni. A gyergyóiak birtokában pedig a Bucsin-tetőn egész falu alakul, télen-nyáron működő szolgáltatásokkal. Parajdon 2011-ben új wellness-központ jön létre, s a nemzetközi kaláka-mozgalomnak köszönhetően megépül a sószoros-, Korondon pedig a Csiga-dombi, több geológiai érdekességet ajánló tanösvény.   Szinte mindenik helységben magánkézben levő pisztrángtenyészetek vannak, sőt a Szováta nyugati felét lezáró Szakadát alsó végétől néhány km-re található Erdély egyik legrégibb, gyorsan fejlődő pisztrángászata Vármezőn. De gyönyörködtető vulkanikus plató, kiterjedt legelőivel, örökzöld erdeivel a Korond feletti tanyavilág, a Sófalváktól délre-délnyugatra található Küsmődi-kő (991 m ), vagy a még látványosabb Siklódi-kő ( 1028 m ) környéke. Ezektől pedig csak néhány km az elárasztott  Bözödújfalu látványa, és az attól 10 km-nyire visszafelé, már sokak által látogatott új turistacsalogató: a kőrispataki Kalapmúzeum és az udvaron látható sajátos kőgyűjtemény (megközelíthető Atyha, Korond és Erdőszentgyörgy felől is ).

            Ezelőtt 150-160 évvel a magyar utazók az egykori két hazát lakó magyarság jövőjét az újra napirenden levő egyesülésben látták (1867). De azóta a Jókai által megjelenített lehangoló tömegmenekülés, kisebb-nagyobb intenzitással, újra és újra megismétlődött, a nemzetrész vészes fogyását eredményezve.

            Sóvidék 2000 utáni állapota a szerencsésebb ellenpélda, megtartó erejével itthon tarthatja az ifjúság zömét. Az állami munkahelyek szűkösségét a szerényebb magánvállalkozások (talán az építkezésben próbálkozó ifjabb nemzedék) és épp a turizmus pótolják. A legkritikusabb a mezőgazdaságra szorult falvak, vidékek helyzete. De a távolabbi, hátrányosabb helyzetből idelátogató, az itteniek lehetőségeit esetleg irigykedve nézelődő nem veszi észre azt a békés eszközökkel folyó térhódítást, amelyet az ország legtávolabbi vidékeiről olyanok visznek végbe, akiknek semmi közük a helyi hagyományokhoz, pénzszerzési lehetőségeik pedig nem mérhetőek a helyiekéivel. A fegyvertelen földszerzés mindig a legkivédhetetlenebbnek bizonyult. A globalizáció amúgy is a hagyományok, az anyanyelv, a közösségi lét megrontói. S ha a turizmus ehhez nyújt rejtett lehetőségeket, akkor jó volna így is átgondolnunk közös dolgainkat!

            E pár sor nem elrettentő példa akar lenni a valóban tájékozódni, kikapcsolódni vágyóknak, hanem meghívás a fennebb említett közös dolgaink megéléséhez, valós értékek megismeréséhez. Így tartalmasabbá válhat a mi turizmusunk is.

                                                                                                                                                                                                                                                Csiki Zoltán

„A diadalkapu fenyőgallyai erősen megfonnyadtak már, de alatta még mindig egész napon által ott ácsorognak az emberek, szinte őrségváltás-formán, úgy hogy harminc-negyven férfi, asszony és gyerek nélkül soha sincsen a kis térség, ahová éppen kilátunk az orvosék ablakából" – ezzel a mondattal kezdte parajdi beszámolóját Dövényi Nagy Lajos, a korszak kedvelt újságírója, aki 1940 szeptemberében, a bevonulás után néhány nappal fordult meg Parajdon. Most írását és a parajdiak emlékezetét hívtuk segítségül ahhoz, hogy felelevenítsük a hetvenegy évvel ezelőtti örömmámort.

1940. szeptember 1-jén a Bors községben összeült román– magyar katonai bizottság megállapodott Észak-Erdély kiürítésének és magyar megszállásának pontos menetrendjében. A megszállási egyezmény értelmében a magyar csapatok szeptember 5-én kezdhették meg az előnyomulást a Nagyszalonta– Ottomány határszakaszon, és az egész terület megszállását szeptember 13-án 18 óráig (román idő szerint 19 óráig) kellett befejezni. Székelyföldet éppen hetvenegy évvel ezelőtt, 1940. szeptember 9-én érték el az első alakulatok, a mai Hargita megye területére pedig szeptember 10-én érkeztek. A Gyorshadtest ezen a napon Bonchida irányából Parajdot, Korondot és Marosvásárhelyt érte el. A Maros mentén Maroshévíz volt az első birtokba vett Hargita megyei település, de a magyar csapatok ugyanaznap Gyergyószentmiklósra és a Békásszoroshoz is eljutottak.

„Erdélyország felszabadult újra"

A bevonulás menetrend szerint lezajlott, az első alakulatok csupán áthaladtak gyorsított ütemben a településeken, s a beszédekkel, rendezvényekkel egybekötött fogadási ünnepségekre a következő napokban került sor.

„Azelőtt, hogy megérkeztek volna a magyarok, a román katonai alakulatok elmentek. Két napig nem volt itt senki. Alakult ez alatt az idő alatt egy őrség, népőrségféle" – idézi fel a parajdi Szekeres Lajos, aki úgy emlékszik, falujában szeptember 14-én volt az ünnepélyes fogadás, egy féltve őrzött díszkapus képet viszont IX. 9–12. felirattal látott el a fényképész. Ezen a református templom szomszédságában felállított diadalkapu látható, talán épp az, amelyet Dövényi Nagy Lajos is megfigyelt. Egy másik kapu a Gyergyószentmiklós– Székelyudvarhely útelágazásnál, míg egy harmadik a falu végén állt.

Szász János (középen) a katonazenekarral és a zenekar „pónijával" 1940-ben...

„Mint gyermek, én es ott voltam, s sok nép a falu végén. A nagyobb legények eléjük mentek Szováta felé – meséli Szekeres Lajos, egy saját faragványaival teli szobában. – Egyszercsak jöttek. Lehetett úgy délután két óra. Legelöl jött egy csónakos motorbicikli, aztán tudtam meg, hogy tizedes volt a motoros, mert két csillagja volt. Utána egy szakasz katona biciklivel, utána egy tiszti kocsi. Egy nyitott tiszti kocsiban volt a bévonulás parancsnoka, a parajdi szülésű Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, vele a szovátai római katolikus főesperes, Török nevezetű s még vagy két ember. Fogadta őket a falu végén a katolikus pap, a református pap, s még vagy ketten beszéltek. A parajdi rezesbanda énekelt. Például azt az éneket, hogy Hajnalodik, pirkad az ég alja, / Erdélyország felszabadult újra. / Zászlóink alá annyi magyar álljon, / mint a levél szép Magyarországon. Utána feljöttek ide az elágazáshoz, ott is tartottak egy beszédet."

A valamikori bányász úgy emlékszik, a mai hősi emlékmű helyén akkor egy emelvény állt, arról beszélt Nagybaczoni Nagy Vilmos, a parajdiak büszkesége, s ígérte meg, hogy a „szent Székelyföldet" többet idegen bocskor nem tapodja.

„Kiabáltak az akkori középszerű emberek, hogy »Fegyvert kérünk!« – emlékszik vissza a 83 éves Szekeres Lajos. – Hátrébb egy katona biciklire támaszkodva azt mondja, hagyd el, székely bácsi, majd kedved lesz a fegyverhez... Már nem hagynak békünköt három éve, mindig valahova bé kell vonulni..."

Az ünnepség után nagy ebéd volt. „Soha nem felejtem el – mondja beszélgetőtársam, miközben faragott fotóalbumát lapozza –, volt egy Bíró Gábor nevű nagy fakereskedő, az állta a húst meg mindent, ami kellett. S hallottam, mikor mondta, hogy meghívjuk a magyar honvédeket a kolozsvári káposztára."

„Mindenki ölelte, csókolta a katonákat. Nagy öröm volt, nagy élmény. Hetekig nem dolgozott senki, mulatott mindenki. Milyen régen volt..." – sóhajtotta Szász János, a parajdi fúvószenekar vezetője, aki a bevonuló honvédek kerékpárját taszította lelkesen, hogy két év múlva már a 32-es határvadász ezred zenekarában növendékként vezesse a dobot szállító pónit, majd szegődjön el egy életre a zene, a fúvószene szolgálatába.

Zsombori bácsitól a doktor úrig

„Nem szűnik a lelkesedés, hőségéből semmit se veszített a lázas öröm – példa rá ez a diadalkapu alatt való ácsorgás is. Aki nem dolgozik odakünn a sovány zabföldeken vagy a hegyek oldalában húzódó keskeny kis szántásokon, mind a templom előtt a diadalkapuknál vagy a faluvégen sűrül s várja a katonát... – Tudja – magyarázza egy nyolcvanesztendős öregember, bizonyos Zsombori Béni bácsi –, nem es akarom elhinni, hogy azok a vérszípók elmentek. Reggel felkelek, s csak rántom magamra a harisnyát, aztán jövök ide ki, katonalátni..." – örökítette meg Dövényi Nagy Lajos az egyik legidősebb várakozó emlékét, akinek mi utódait próbáltuk felkutatni, hogy kiegészüljön az öreg alakja.

Telefonon hiába próbálkoztunk, Zsombori néven nem akadtunk leszármazottra, így számolgatunk, hogy unokát vagy dédunokát kellene-e egy röpke parajdi látogatás alatt fellelni... Nyomozásunk akár sikeres is lehetett volna, hiszen több útbaigazítás is ugyanannak a rokonnak – Osváthné Zsombori Erzsébetnek – a kapujához vezetett, de mint a szomszédoktól megtudtuk, az Osváth házaspárt már a temetőben kellene keresnünk...

Csakhogy újságíró elődöm – annak ellenére, hogy többekkel szóba

...és 2011-ben, parajdi otthonában , Fotó: Daczó Katalin

állt – más neveket nem említ riportjában. Pedig az orvost például sokat emlegeti, tőle szerezte a község lakóinak egészségi állapotára, sőt a bánya helyzetére vonatkozó adatokat is. Azt hittem, újságírói gondatlanságnak tulajdonítható, hogy nem nevezi nevén interjúalanyát, amíg parajdi beszélgetőtársaimtól meg nem tudtam, hogy az akkori orvost Weisz Hermannak hívták. Zsidó volt, igaz, kikeresztelkedve, katolikus feleséggel, de Dövényi Nagy Lajos mégis okosabbnak tartotta elhallgatni a nevét 1941-ben megjelent, Szigettől Zágonig című kötetében. Próbálom magam elé képzelni a beszélgetést, ahogyan a zsidó orvos kartotékokat, grafikonokat, statisztikákat mutat az Esti Újság segédszerkesztőjének, s magyarázza „hogy hajszolták őket hónapokon keresztül, mikor Bukarestben elhatározták: törik-szakad, de kimutatják, hogy a székelyek »elmagyarosított« románok. Akkor végig kellett járniuk nekik, körorvosoknak a falukat, vérmintákat szedni, s azokat elküldeni Bukarestbe, hogy ott aztán az erre teremtett biológiai intézetben kiokoskodják belőlük az előre felállított tétel igazolását. (...) Az utolsó időkben bekérték Bukarestbe valamennyi orvostól a kartotékokat, de akadtak, akik vagy másolatot készítettek róluk, vagy az eredetieket elrejtették, mint az én házigazdám is, s ezek a megmentett, nagy kockázattal elrekkentett adatok igen jó szolgálatot tehetnek majd az Erdélyben meginduló zöldkeresztes mozgalomnak."

Nem tudom, hogy Weisz Hermann részt vett-e végül a zöldkeresztes mozgalomban, de Szekeres Lajos úgy emlékszik, hogy néhány év múlva, amikor a zsidókat összeszedték, az orvost is elvitték. Úgy tudja, hogy a veje kimentette, s Vásárhelyről visszahozták. Aztán elmenekült Parajdról, de 45 után egy időre visszatért, vagyis túlélte a háborút. Szász János szerint olyan híres orvos volt, hogy nem is deportálták... Az újságíró-vendéget, Dövényi Nagy Lajost viszont „mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék" terjesztőjének nyilvánították, és 1945-ben háború alatti tevékenységéért, valamint írásaiért kötél általi halálra ítélték. Veres Péter közbenjárására végül „államelnöki kegyelemben" részesült, így életfogytiglani börtönre és kényszermunkára módosult a halálbüntetés. (1956-ban, a forradalom alatt kiszabadult a fegyházból, de 1957-ben önként jelentkezett a bíróságon. 1963- ban engedték ki a börtönből, 1964-ben hunyt el.)

A kicsi magyar világ Parajdon is csak négy évig tartott. A bánya, amely alig működött a két világháború közötti időszakban, s amelyet Dövényi szerint a román kivonuláskor kiürítettek (nem tudták a gépeket elvinni – mondja erre Szekeres Lajos –, csak a sómalomból, mert a bányából az emberek felszedték a sínt) – megint megkezdte a termelést. A parajdi leventezenekar Kolozsváron vonult fel, s Szász János a Mátyás-szobornál fújta el szívszorítóan a Krasznahorka büszke várát, majd tizenhat éves korára végigjárta a háborút, a frontot, a fogságot, és '46-ban került haza. Akkorra már híre-nyoma sem volt a diadalkapunak.

Daczó Katalin

Hargita Népe